Mezei pacsirta (Alauda arvensis)
Európa és Ázsia jelentõs részén, továbbá Észak-Afrikában költ. Hazánkban a legelterjedtebb madárfajok egyike, az erdõségek és a vízi élõhelyek kivételével úgyszólván mindenütt elõfordul.
Nagyon korán, általában február elsõ felében vagy a közepén megérkeznek. Õsszel szeptember táján kezdenek csapatokba verõdni, és többségük november elején vonul el. Enyhe teleken (pl. 1970-1971-ben) néha még kisebb áttelelõ csoportok is akadnak. Laza csapatokban vonul, ezek létszáma akár 150-200 példány is lehet. Feltûnõ jelenség, hogy a vonuló pacsirtákhoz más énekesmadár-fajok is gyakran csatlakoznak. Legtöbbször réti pityer, néha rozsdástorkú pityer, a szikeseken pedig a sarkantyús sármány szegõdik a táplálkozó, fel-felröppenõ mezeipacsirtákhoz.A magyarországi állomány Dél-Európában telel.
Hossza 22 centiméter, szárnyfesztávolsága 30 centiméter, testtömege 26-50 gramm. A tojó kisebb, mint a hím. A háta világos- és sötétbarna foltokkal pettyezett, a hasa piszkosfehér.
Legelõkön, szárazabb réteken, kultúrterületeken egyaránt megtelepszik. Igen gyakori a Hortobágyon és más szolonyec szikes területeken, ahol a domináló ürmös sziki csenkesz társulásban a bíbiccel együtt a legjellemzõbb költõ faj. A rétek kiszáradása után, késõbbi költését gyakran a félmagas növényzetben, nemegyszer esetkáka között találjuk.
A költõhely növényzetének, mikrodomborzatának megfelelõen alakítja ki fészkét: természetes kis gödröcskékben, nagyobb talajrepedésekben, állatnyomokban, rögök között, keréknyom külsõ oldalán vagy a nyom belsejében, trágyadombok mellett vagy félig alájuk építve. A fészek gödrét kikaparja, majd növényi szárakkal, apró fûvel, esetleg zuzmóval béleli. Az elsõ költéskor 4-5 tojást rak, a 6-os fészekalj igen ritka. Csak a tojó kotlik, a fiókák 12-13 nap alatt kelnek ki. Mindkét szülõ etet. A fiókák 9-10 napos korban hagyják el a fészket, de csak háromhetes korukban tudnak tökéletesen repülni. Elsõ fészkelése április elején vagy közepén kezdõdik. Júniusban másodszor is költ. Igen ritkán évi három költés is elõfordul. Júliusban általában véget ér a fészkelés és a fiókák felnevelése.
A természetes élõhelyeken (szikes puszták, rétek) a fészkelõket a nagy nyári zivatarok okozta elöntéseken kívül alig fenyegeti veszély. A kultúrterületeken költõ párok fészekaljait a korai érésû növények júniusi aratása teheti tönkre. Állománya az említett problémák ellenére sincs nálunk nagyobb veszélyben. Sokkal fenyegetõbb a Dél-Európában igen elterjedt madárhálós befogás, amely napjainkban is nagy pusztítást okoz.