399
Attribute Type Value

Kezdőlap / Magyarország állatvilága / Madarak / Rétisas

Keresés

A hét kérdése

Te részt veszel a Föld órája akcióban?

Rétisas (Haliaeetus albicilla)

Fokozottan védett
Eszmei értéke: 1 000 000 Ft

Címkék: Rétisas , madarak , Hortobágyi Nemzeti Park , fokozottan védett állat

A rétisas eurázsiai elterjedésű faj, költőterülete az északi partvidéken Grönlandtól Kamcsatkáig terjed. Földrészünk északi részének tengerparti zónájában összefüggő állománya él Izland, Skandinávia, Németország, Lengyelország és a Baltikum területén. Déli elterjedését a szárazföld belsejében Irak, Irán, Mandzsúria határolja. A tenger közelében élő populációin kívül Európában szigetszerű költőterülete van a Kárpát-medencében: Szlovákiában, Magyarországon, Horvátország és Jugoszlávia északi részén fészkel. A Duna-deltai, illetve a bulgáriai állomány már a Földközi-tenger környéki populációhoz tartozik.

Magyarországon elsősorban a Duna mentén, Somogy és Baranya megyék kisebb-nagyobb halastavai közelében költ. Az 1980-as években ismét visszatelepült a Tisza mellé. Ma már költ a Hortobágy térségében is. A Kárpát-medencei állomány csak telente van kapcsolatban az északon fészkelőkkel, ezért, mint valószínűleg önálló populációnak a megőrzése különösen fontos feladat.

A rétisas mindig a vizek közelében telepszik meg. Kedveli a magas, öreg, ritkás fákból álló erdőket. Gyakran kisebb facsoportokban, fasorokban, magányos fákon is költ. Magyarországon főleg ártéri erdőkben, illetve a Dél-Dunántúl erdei tavas területein telepszik meg. Költőhelyéhez rendkívül hűséges. Ha az zavartalan, akár évtizedekig is helyben maradnak a párok.

Testmagassága 76-92 centiméter, szárnyainak fesztávolsága 193-244 centiméter. A hím 3100-5400 gramm, a tojó 3700-6900 gramm. A fiatalok sötétbarna színűek és farkuk, a csőrük sötét színű, az idősebbeknél a csőr sárga színű, míg a farkuk fehér színű és sokkal világosabb a tolluk.

A rétisas táplálékszerzése szorosan kötődik a vizekhez. Legfontosabb táplálékai a halak, vízimadarak. Télen a nagy vadlúdcsapatokat követi. Gyakran rájár a dögre, különösen a hideg teleken, nagyvadas területeken előszeretettel fogyasztja a nyíltabb helyeken hagyott zsigereket. Az Alföldön telelő állomány a tavak befagyása után viszonylag gyakran fog sörétezett, illetve más ok miatt legyengült mezei nyulat. Viselkedésükre fióka korukban a káinizmus jellemző. (Az egy fészekaljban élő madárfiókák az életük első heteiben egymás ellen fordulnak, és az erősebb, nagyobb fióka elpusztítja a gyengébb, kisebb fiókát).

A költő párok egész évben a fészkelőhely környékén tartózkodnak. December második felétől kezdve már tatarozzák fészkeiket. Mivel a fészek általában a fa csúcsának közelében található, ez jó beszállási lehetőséget kínál számára, ugyanakkor a kotló madár már nagy távolságról érzékel minden zavarást. Ezért a lakott fészkek körül - különösen a kotlási időben, a hideg márciusi napokban - mindennemű zavarást kerülni kell. Násztevékenységet már januártól végeznek, a tojásrakás február-márciusban történik. Fészekalja általában két tojásból áll. A fióka március végén, április elején kel ki, kirepülése júniusban történik. Fióka korukban a káinizmus jellemző. (Az egy fészekaljban élő madárfiókák az életük első heteiben egymás ellen fordulnak, és az erősebb, nagyobb fióka elpusztítja a gyengébb, kisebb fiókát). A fiatalok augusztus végéig a fészek közelében maradnak. Ivarérettségüket 4-5 éves korban érik el.

A rétisas a 19. században végzett folyószabályozások következtében elveszítette élőhelyének jelentős részét. Az elmúlt száz évben a megmaradt öreg ártéri erdők további fogyatkozásával újabb fészkelőhelyei szűntek meg. A hazai állomány a mélypontot az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején érte el, amikor már csak 10-12 pár költött Magyarországon. Ekkor átlagosan öt fészekből csak egy fióka repült ki évente, a tojások nagy része ugyanis terméketlen volt, illetve gyakran emberi tevékenység zavarta meg a költőhelyén érzékeny madarakat, amelyek emiatt elhagyták fészkeiket. A ragadozómadarakat különösen érzékenyen érintő vegyszerek használatának csökkenése eredményeként Európa-szerte emelkedni kezdett a sikeres költések száma. A védelem hatékonyságának növekedése és a zavartalanság biztosítása lehetővé tette az újonnan települt párok sikeres költését. Az 1980 óta folytatott gyakorlati védelmi tevékenységnek köszönhetően a fészkelő párok száma 2001-re 93 párra emelkedett.

Legfontosabb veszélyeztető tényezői: fészkelő- és táplálkozó területek megszűnése, áramütés, fészekleszakadás, mérgezés, lelövés, fészek konkurencia, emberi zavarás. Védelmében nagy szerepet kap a fészkelő- és táplálkozóhelyek védelme, műfészek-kihelyezés, téli etetés, elektromos vezetékek szigetelése.